2015. december 31., csütörtök

Átmeneti SZÜNET!

Sajnos, egy ideig szünetel a Close as stranges. Jöhetnék, sok kifogással, hogy egy fejez után, miért nem tudom folytatni. Nos ennek sok oka van, de az egyik legfontosabb, hogy nem szeretném elkapkodni, és jelenleg nem vagyok olyan állapotban, hogy ezt a történetet tudjam folytatni. DE a blog nem zár be. Még nem! Viszont, egy másik blogom, a Lolitha Élete átírásra kerül. Bővül, hibák kijavításra kerülnek!

2015. december 6., vasárnap

I fejezet

"Kedves Naplóm! 

Tudom, hogy fel kellene kelnem, és munkát - vagy valami hasonlót - kellene keresnem, de arra sem érezek késztetést, hogy kidugjam az orrom a meleg, nagyon meleg, rettentően meleg szobából. Mindig itt töltöttük a karácsonyt, és imádtam, hogy meleg van, de most bosszant. Itt fülledt a levegő, és némileg hiányzik a hó vagy az eső! Még csak szellő sincs. Lassan meg fogok bolondulni. És, ráadásnak Ruby is bosszant, hogy menjek vele a Hospice Házba, de nincs kedvem. Miért foglalkozik ennyire, hogy velem mi van? Tisztára, nem érti meg, hogy még nyalogatom a sebeimet, Alex miatt? Vagy ha azt hiszi, hogy ezzel könnyebb lesz, akkor nagyon téved! Nekem, Ő volt a nagy Ő...
Nem sokára karácsony. Már csak húsz nap van szentestéig.... Húsz tetves nap, és eljön első >>itthon<<  töltött szenteste, mikor januárba nem megyünk vissza Londonba. Apa, megkérdezte, hogy mit szeretnék karácsonyra, mire én azt mondtam, hogy egy új telefonszámnak nagyon örülnék... Láttam, hogy megkönnyebbül, hogy nem kértem, hogy költözzünk vissza Londonba...

Sydney, 2015.12.04."


   Becsuktam a naplómat, és a gardróbhoz menetem. Amíg, nem találunk jobbat, addig Roger bácsinál és Ellie néninél foguk lakni. Apáék a vendégszobába, én meg Rubyval. Nem olyan rossz, hogy osztozunk, mert a szoba egyik fele az enyém. Szóval megpróbáltam felöltözni. Pizsamában csak nem mehetek le a konyhába már majdnem dél van. Egy farmer rövidnadrág és csőtopp volt rajtam. Így mentem le, Ellie nénikém ott ült a konyhába és újságot olvasott. 
- Szia! - köszöntem, és a hűtőhöz léptem, kinyitottam, de azonnal vissza is csuktam. Inkább leültem Ellie néni mellé. 
- Megbarátkoztál már a gondolattal, hogy itt laktok? - kérdezte, miközben összehajtotta az újságát, és levette a szemüvegét. 
- Némiképpen - mondtam, és rámosolyogtam.
- Hmm... Tudod, a világért sem akarlak, megsérteni, siettetni vagy effélék... Tudod, én a Közkönyvtárban dolgozom, és szükségem lenne némi segítségre, talán a munka elfelejteti veled, azt a seggfejet, és közelebb tudod magad érezni... szóval eljössz velem? 
    Néha, talán túl furcsa ember vagyok, hiszen azonnal rávágtam, hogy elmegyek. Azt meg kell hagyni elég hatalmas a könyvtár, és  hűvös, talán az egyetlen hűvös hely a városban, és olyan kevesen voltak, hogy nem is értettem, mit nem bír ezen egyedül megcsinálni a nagynéném. Viszont, abban igaza volt, hogy sikeresen ellazultam. Nem járt a fejemben London, nem láttam magam előtt Alexet és Kiarát, és nem voltam olyan piszok magányos, mint pár napja. Remek volt, sokat nevettem. 
   A könyvtár hatalmas volt. Hat-nyolc méter magas szekrényeken sorakoztak a könyvek, és volt egy galéria is, ugyan így. A felső polcokhoz egy létra tartozott, amit egy sínhez erősítettek, hogy egyetlen apró - vagy erőteljes - lökéssel a létra baleset mentese csússzon odébb. Az olvasó szoba a galérián helyezkedett el. Kör alakban egy kupola alatt, falát freskók díszítették.

  A könyvtárospult mögött ültem, és a katalógust nézegettem, mikor kivágódott a könyvtár ajtaja. Egy fiatalember lépett be az ajtón, majd eltűnt a sorok között. Gondolom, a rettentő hőség miatt menekült be ide, ahol pár fokkal hűvösebb volt.
- Taby? - hallottam El néni hangját.
- Hmm? - fordultam felé, és csak ekkor vettem észre a táskámat a kezében. Nem értettem, hogy miért nyújtja felém, hiszen csak négy órát töltöttem itt, és nem volt kedvem elmenni, egyenlőre, hiszen este nyolcig nyitva van a könyvtár.
- Azt mondtad, hogy a szünetünkben eljössz velem kaját vinni Ruby-nak, hiszen van fél óra szünetünk, ő meg tizenkét órázik...
- Oh, tényleg. Elbambultam, bocsánat. - A kocsiban, melyet El néni vezetett, rettentő meleg volt, még úgy is, hogy ment a klíma. Csorgott rólam a víz, és izzadtan tapadt a hajam a nyakamra. Miközben azzal szenvedtem, hogy valamiképpen felkötöm a testnedvben úszó szénaboglyát, mely a fejem tetején helyezkedett el, El néni "százhússzal" fordult be egy kanyarba, és káromkodva dudált le egy Volvót, mikor az beelőzte. Imádom, ahogy a nagynéném vezet, olyan érzés, mintha egy autóversenyző mellett ülnék, és én imádom a száguldást.
   A központ, ahova a végstádiumban lévő betegek laktak, nem volt messze a könyvtártól. Ruby már várt minket a parkolóba, és kedvesen üdvözölt. Bevezetett minket, a nővérszobába, és leültetett egy-egy székre. Míg El néni, Ruby egyik kolléganőjével beszélgetett, én Ruby-nak panaszkodtam.
- Mi a helyzet? - kérdezte.
- Tönkre mentem, abba, hogy azon gondolkoztam, hogy vajon miért nem voltam Neki elég jó? Miért kellett neki Kiara? Aki a legjobb barátnőm...
- Most kire is haragszol voltaképpen Tabitah? Rá mert megcsalt, vagy magadra, mert nem jöttél rá!
- Mindenkire, Alexanderre és Kiarára azért mert elárultak, és magamra is, mert közel engedtem Őket magamhoz. Hogyan lehettem ennyire naiv? Tudhattam volna, hogy csak azért volt velem, mert Kiara annyit mesélt a távkapcsolatos pasijáról...
- Hülyeség. Alex nem olyan jó pasi, hogy, ezt gondold róla. Senki nem érdemli meg, hogy így elárulják, még azok sem, akiket voltaképpen utálunk. És amúgy is, ha valakit igazán szeretünk nem tékozoljuk el. Alexander nem szeretett igazán, ami pedig Kiarát illeti, ha engem kérdezel, Ő mégsem volt a barátnőd. Az élet fontos dolgokra tanít meg, olyanokra, amiből tudsz tanulni.
- Remek lecke, hallod-e! Mit tanultam belőle? Kíváncsi vagy? Azt, hogy soha többé ne legyek szerelmes, hogy senkibe ne bízzak meg, és, hogy senkit ne engedjek magamhoz közel. És, tudod mit? Igaz az a mondás, hogy egy lány, egyetlen férfiban bízhat meg, egész életében, és az a saját apja.
- Akkor, most nálad a pohár félig tele van, vagy félig üres? - kérdezte, miközben kinyitotta az ételhordós dobozt, és a kínai kaját kezdte tanulmányozni. A szavak, melyek először az eszembe jutottak, nos, nem voltak éppen megfelelőek egy lány, nem is, egy ember szájából.
- Az a bizonyos poharat két szemét összetörte. Csak cserepek maradtak belőle, körülötte hatalmas tócsa - ekkor megjelent egy kislány. Vékonyka volt, alig lehetett több tíznél, szőke haja elvékonyodott már, szemei be voltak vérezve.
- Hánytam - közölte és a könnyeit törölgette. Megszakadt érte a szívem, Ruby azonnal felpattant, és a kislányt kézen ragadva vissza vitte a szobája mélyébe.

   Miután elköszöntünk Ruby-tól, megkértem a Ellie nénit, hogy vigyen haza. Nem akartam mást, csak a szobám egyik sarkába beülni, felhúzni a térdeimet, melyeket átkulcsolok a kezemmel, és kicsit sírni. Ez kellene nekem. Kisírni magamból, hogy egy idióta átvert, hogy megaláztak, de valamiért nem jöttek a könnyek. Nem tudtam sírni. Ez volt az én nagy bajom. Milyen ember az, aki nem sír, ha megcsalják? Ha szakít azzal a fiúval, akit a világon mindennél, talán még az életénél is jobban szeretett! Én, egyetlen könnycseppet sem ejtettem Alex miatt! Egyet sem.
   Persze, attól, hogy nem sírtam tele a felmosóvödröt, és nem áztattam el a házat, azért még megviselt. Álmaimban nem hittem volna, hogy egyszer megcsal, és pont azzal a lánnyal, akinek minden titkomat el mertem mondani. Ám, a sírás most sem érkezett meg. Inkább megfogtam a laptopom és elkezdtem nézni az e-maileket. Rengeteg levél jött Alexandertől és Kiarától is, de nem izgattak. Egyből töröltem őket, és készítettem egy új e-mail címet is. Új életet kellett kezdenem. Azonban, ez nem ment egyik napról a másikra. Meg kellett szoknom, hogy meleg van, hogy nem látom az ablakomból a London Eye-t és hogy a BigBen hangja sem tölti be a teret.

   Úgy döntöttem, hogy zenét fogok hallgatni. Beállítottam a laptopomon a zenéimet, és folytatni akartam a naplóm írását, mikor éreztem, hogy az ágyam megsüllyed. Ijedten néztem fel, de szerencsére, nem valami perverz betörő, hanem Ruby volt. Vettem egy mély levegőt, majd feltettem a kérdést, mely már régen foglalkoztatott, és melyre mindenképpen választ akartam kapni.
- Normális, hogy nem tudok sírni? Fáj, ami történt piszkosul, és az ítélőképességemet, a bizalmamat az emberek felé, teljesen lerombolta, de nem tudok sírni...
- Majd fogsz - vonta meg a vállát. - Mikor Richard elhagyott, nem sírtam, nem is izgatott, aztán egy nap kitört belőlem, és napokig csak sírtam. Mi Swordok ilyenek vagyunk, csak akkor sírunk, ha már magunkban mindent megemésztettünk.
- Értem. Neked van most barátod? - a kérdésem villámcsapásként érte. Sötét árnyék suhant át arcán, és némán megrázta a fejét. Megdöbbentet a reakciója. Titkol valamit talán? Gonosz pillantást vetve rákérdeztem - Biztosan? Nem csak azért mondod, hogy nincs, mert engem akarsz...
- Frászt, csak itt a falnak is füle van - bukott ki belőle - amúgy se lehetnénk Nickkel együtt, mert anyáék rühellik. Még csak nem is utálják, rühellik, mikor elvitt vacsizni, apa azt mondta, ha nem szakítok vele, akkor kiteszi a szűröm.
- Tehát, Nick. Van képed is erről a Nickről?
- Van, de anyának egy szót se róla, mert kitekergetik a nyakincámat - mondta, és hozzám vágta a telefonját. A képek között, megtaláltam, Nicket. Nos, egy ajtócsapkodás - esetleg többet - simán megér a kölyök!
- Miért, irritálja a szüleidet? - kérdeztem, és visszaadtam a mobilt.
- Nem is sejtem. Kedves és aranyos, sőt tisztelettel beszélt apáékkal, de Ők... Mintha egy AIDS-es lenne, vagy mit tudom én... Annyira maradiak, hogy ha egy srác, nem úgy udvarol, mint a lovagok korában, akkor az egy bunkó paraszt.
- Lehet, hogy jó okuk van rá, hogy ne kedveljék. Anyáék első pillanattól kezdve kedvelték Alexet, de látod mi lett a vége.
Rubyval vacsoráig beszélgettünk. Többször rátért, hogy miért nem megyek vele, hiszen nagyon kellene a segítség, de én nemet mondtam. Talán, mert nem tudom, azt nézni, ahogy szenvednek, vagy lehet, hogy az egészségügy mégse való nekem?

    A plafont bámultam, már elmúlt éjfél. Kintről beszűrődött a csillagfény. Nem tudtam aludni. Ruby szavain gondolkoztam. Azon, hogy talán Alex tényleg nem nekem való, hogy Kiara sose volt a barátnőm... Ez elszomorított. Kiarát már kiscsoport óta ismertem. Mindent tudtunk egymásról, azaz inkább semmit sem tudtam róla. Sírj már, te szerencsétlen! Nem vagy fából. Vagy igen? 
Ekkor megcsörrent a telefon. Az enyém. Alex hívott.
- Mit akarsz? - szóltam bele.
- Csakhogy felvetted... Aggódtam miattad...
- Aggódtál? Miattam? - kérdeztem gúnyosan. - Akkor is aggódtál, mikor abban a ribancban voltál? Figyelj ide, ne zaklass, mert nem állok jót magamért.
- Hadd magyarázzam meg...
- Mit? Mit akarsz ezen magyarázni? Megcsaltál, te szerencsétlen - vettem egy nagy levegőt, és visszafojtottam a könnyeket, melyeket eddig hiányoltam. Nem akartam, hogy hallja.
- Nem akartam - csuklott el a hangja - magányos voltam...
- Magányos voltál? Gratulálok - ezzel lenyomtam a telefont, és zöld utat engedtem a könnyeimnek. Végre lezártam magamban, ezt az egészet. Könnyed voltam, és nem éreztem magam nyomorultul. Vettem egy mély levegőt, megtöröltem az arcomat.
- Magányos volt - hallottam, ahogy Ruby sikítva felnevet. - Hogy oda ne rohanjak meg vissza.
Én is mosolyogtam, de nem találtam ebben semmi vicceset.
- Mi olyan vicces rajta? - kérdeztem.
- Miért nem az? Még, te vagy a hibás, hogy nem fért a gatyájába? Ő, mit szólt volna, ha te csinálod vele ugyan ezt? Inkább lépj tovább, már könnyebb lesz. Hidd el...
    Ha akkor tudtam volna amit most tudok, talán akkor is így sírtam volna, valaki után, aki sose szeretett igazán? Kellett valaki, aki felnyitja a szemem, hogy vannak olyan dolgok, amik sokkal fájdalmasabbak egy szakításnál... Ám, akkor ezt még nem tudtam...



2015. december 3., csütörtök

Prológus


     Mindig azt hittem, hogy egy kórházban fogok dolgozni, összeköltözök Alexszel, talán lesznek gyerekeim, és úgy élem az életemet, ahogyan azt minden normális lány szeretné. Ám, apám cége csődöt jelentett, így idő előtt el kellett jönnöm az egyetemről. Otthon ültem, egy nagy halom könyv felett, és azon gondolkozva, hogyan is tudnám összeszedni a pénzt a következő félévre, mikor anya berontott a szobámba. 
- Taby beszélnem kell veled! - mondta. 
- Jól van - mondtam, de nem néztem rá. Nem voltam dühös, vagy mérges, csak éppen nem tudtam, hogy mit is mondhatnék neki. Úgy érezte, hogy miatta nem tudok egyetemre járni, és hogy rossz szülők apával. Erről természetesen nincsen szó, sőt örülök, hogy Ők a szüleim...
- Az a helyzet, hogy teljesen kifosztottuk a kereteket. Sajnos, nincs elég pénz, hogy fenntartsuk, azt az életminőséget, amelyen most élünk...
- Ez, azt jelenti, hogy el kell költöznünk? - kérdeztem, most először rápillantva. Bólintott. - Akkor, választunk valamit, mondjuk a belvárosban...
- Nem, Taby - vágott a szavamba. - Nem maradunk Londonban. Apád kapott egy remek álláslehetőséget, Sydneyben. 
- Hogy hol? - kerekedett el a szemem. 
- Sydneyben. Roger bácsikád szerzett neki egy munkát, és pár héten belül költözünk. 
  Köpni-nyelni nem tudtam, mert tudtam, hogy ez azt jelenti, hogy velük kell mennem. Hiszen Alex szülei nem fogadnának be, és egy érettségivel, hol találnék munkát? Sehol. Szóval a szüleimre vagyok utalva, és ez kiborít. Tiltakozásnak, hisztinek és egyébnek, sajnos nem volt helye, és amikor elkezdtem csomagolni, egyre jobban fájt a szívem. Nem akartam mást, csak itt maradni. Itt ahol felnőttem, ahol járni tanultam, ahol kimondtam az első szavakat, ahol minden melegséget és szeretetet jelentett. Nem, akartam elmenni, de választásom sem sok volt. Hiába a van Alex, akivel lassan két éve vagyunk egy pár, hiába a legjobb barátnőm Kiara, a szüleim - és valószínűleg az övék sem - engedné meg, hogy bármelyikhez költözzek oda. 
    Minden nap, olyan volt, mintha egy rémálom lenne, melyből nem tudok felébredni. 
- Na Cicus, nem lesz baj! - simogatta a hajamat Alex. - Nyugodj meg, minden nap beszélünk Skypon, és telefonálunk, és találkozunk is majd! - puszilta meg a homlokom. 
- Ez mind szép és jó Alex, de mikor? Ausztrália nem a szomszédban van, és az időeltolódás is szörnyen megnehezíti...
- Csak nem szakítani akarsz? - kérdezte.
- Nem. Vagyis, nem tudom, hogy mi lenne a jó! Tudod, hogy nem hiszek a távkapcsolatban. - Felültem egy bárszékre, majd rámosolyogtam a csaposra és rendeltem egy vodka narancsot. Alkohol kellett nekem, abba fojtottam a bánatomat. 
- Na, de Tabitha! - hallottam Kiara hangját - Hogyan mondhatsz ilyen, hogy nem hiszel a távkapcsolatban? - kérdezte, de nem válaszoltam. Kiara és álmai férfia, Josh már három éve él távkapcsolatban él. Megvontam a vállamat, és egy húzásra legurítottam a vodka narancsot, leraktam a pénzt a pultra, adtam egy csókot Alexnek és elsiettem. Nem volt kedvem bájcsevegni és azon morfondírozni, hogy vajon mi lesz Ausztráliában. 
   Otthon jutott eszembe, hogy Alexnél maradt a mobilom. Elindultam hozzájuk, hiszen, hol máshol lehetett volna. Út közben találkoztam, Kate-tel Alex anyukája. Együtt mentünk el hozzájuk, és Ő engedett be. Felrohantam Alex szobájába, de amint benyitottam, leesett az állam. Kiara és Alex ott hemperegtek... Sírhatnékom, és hányingerem lett. Kirohantam, majdnem feldöntve Kate-t. Megkora hülye vagyok, ekkora klisé is csak velem eshet meg...
     Alex többször is hívott, - miután visszajuttatta a telefonomat, egyik haverjával - de én nem vettem fel. Eldöntöttem, hogy ezzel vége, csak a kliséhez hozzátartozik, hogy nagyon szeretem. Szeretem, a barna szemeit, a haját, a szája ívét. Őt magát. De ezek szerint, Ő cseppet sem szeret engem! Kár, hogy két év után, jöttem rá, hogy megcsal a legjobb barátnőmmel...   

   A repülőgépen ültem, és az ablakon bámultam kifelé, miközben folyamatosan, kaptam az üzeneteket Alextől. Nem akartam mást, csak aludni, és új életet kezdeni... Ám, ez nem ment könnyen...